Konkurencia.- mondta Kékli a töppedt szárnyú szárnyas. Hogy én?- kérdezte kelletlen Méhugó. Igen, te te te te!-válaszolta Kékli. Miért is?- próbált nyitottnak hatni Méhugó. Mert van szárnyad, na meg látszik az árnyékod is, és mellékesen még hangja is van annak, ahogy repülsz. Ez több, mint sok. Túlképzett vagy és kész. Tény, ami tény, hogy Méhugó speciális zümmögő óvodába járt, és egy másodperc alatt negyvenmillió zizzenésnyi erővel mozgatta a szárnyát, de nem tehetett róla, ő mindenáron madár szeretett volna lenni. Mondom én, hogy konkurencia.- vágta rá Kékli. Nagyon szárnyizmosnak szeretett volna látszani, de csak nem bírta, és kibuggyant a sós lé a szeme szélén. Mintha évek óta tartó feszültségek törtek volna fel a madárcsontjain túlról. A csúfolások, és a poshadt szotyoládék, na meg a sikertelen hétköznapok. Legbelülről tört fel a hihetetlen szorítás. És, mint ahogy egy lufi leheli ki a leheletet, ő is elengedte a megsavanyodott terheket. Megkönnyebbült. Elől-hátul. Még szerencséje, hogy nem látta magát kívülről. Közben úgy nézett ki, mint egy szilva a pálinka-állapot előtt. Még mielőtt szavakba tölthette volna megmaradt dühét, Méhugó közbevágott. Nem, húúú..nem ... hogy konkurencia...nekem ilyen nem kell...mégsem akarok madár lenni...valami bioritmus-mentes állapot kéne! És meglátta Kékli árnyékát. Olyan volt, mint egy fémvázas repülő. Elképzelte, ahogy áthasít a felhőkön, és fénylik a napban. Egyből beleszeretett a gondolatba. Kékli sohasem tudta meg, hogy nem az ő határozottan természetes fellépése riasztotta el Méhugót a madárságtól. Ezért is lehet, hogy a történteket kissé máshogy mesélte. Mert mesélte, lépten-nyomon.
