Ma nem vagyok önmagam. Na nem mintha tegnap az lettem volna. Csupán árnyékos héj egy arc mögött, aminek nincsen valódi arca. Körvonalak és gondolatok keringenek, hogy talán nem is létezem. Hiszen önmagam árnyéka szélesebb tud lenni, mint képzelem. Már az is álomszerű, hogy egyáltalán azon gondolkodom, hogy miképpen nem gondolkodom azon, hogy néha azt gondolom, hogy nem gondolkozom. Láthatsz, és láthatlak. Szememből a szemedbe kúsznak a vonalak. Színek és ívek, amik leírják, hogy létezel. És mintha ebben mégiscsak én én lennék, nem csupán egy idéző- jel. Hallgatva beszélek, és beszélve hallgatok. Miközben percek eszik fel a test izmait, aközben kutatom mit is ismerek. Téged? Magamat? Én önmagam árnyéka vagyok, te pedig önmagad álarca vagy.
